2000-ben jelent meg Jorge Bucay Nyitott szemmel szeretni című könyve, ami Latin-Amerikában és a világ sok pontján is óriási sikereket ért el, ugyanis egy nagyon központi, mindenki számára fontos témát boncolgat, ez pedig a párkapcsolat. A könyv egy pszichológiai értekezés regénybe burkolva: a lapjain ugyanis két pszichológus e-mailben történő elmélkedését követhetjük végig. Természetesen a könyv "regényessége" itt még nem ér véget, ugyanakkor elsősorban nem erről szeretnék írni, hanem néhány gondolatot szeretnék megosztani a két szereplő levelezéséből.

Nagyon sok olyan dolgot feszegettek a pszichológusok az értekezésük során, amiben véleményem szerint nagyon sokan magunkra is ismerhetünk. Mindig érdekes más szemszögből is megvizsgálni magunkat, és ezek a könyvben leírt gondolatok segítenek abban, hogy végiggondoljuk a saját életünket, a saját kapcsolatainkat, más oldalról nézzük magunkat és a tetteinket. Ezen gondolatokból szeretnék megosztani Veletek  néhányat. 

1. "Az a gondolat, hogy a szomszéd kertje zöldebb, hogy másnak sikerült, ami nekem nem, minden jel szerint rengeteg szenvedést okoz. Szeretném, ha ezeknek az igazságoknak a felismerése hozzájárulna, hogy megszabaduljunk mérgező érzelmeinktől. Köztudott, hogy egészen megszépül a valóság abban a pillanatban, amikor elhatározom, hogy maximálisan élvezni fogom az életet, nem pedig szenvedek, mert elillant egy illúzió, vagy nem valósult meg egy álom. Javaslom hát, hogy a lehetséges életből induljunk ki, abból hozzuk ki a lehető legjobbat. Azért szenvedni, mert semmi sem olyan, amilyennek elképzeltem, nemcsak haszontalan, hanem gyerekes is."
   
   
2. "A párkapcsolat segíti személyes fejlődésünket, segít jobb emberré válni, magunkat is jobban megismerni. A párkapcsolat hozzáad. Ezért éri meg. MEGÉRI... (azaz ér annyit, hogy szenvedjünk is érte). Megéri a szenvedést, amellyel jár. Megéri, hogy fáj, és ezt nem lehet elkerülni. És mindez értékes, mert mire túljutunk rajta, már nem ugyanazok vagyunk: gyarapodtunk, gazdagabbak és tudatosabbak lettünk."
   
   
3. "Azt vetítem ki magamból a másikba, amit a leginkább elutasítok." 
   
   
4. "Amikor rádöbbenek, mennyire zavar őbenne valami, megvizsgálom, mennyire zavar ugyanaz saját magamban".
   
   
5. "Amikor előbújik belőlünk a sérült gyermek, az az érzésünk, mintha sosem tartózkodnánk a jelenben. Mindig olyasmire reagálunk, ami sok éve történt velünk. Ez pedig lehetetlenné teszi a másikhoz való viszonyulást. Amíg meg nem szabadulok a sérült gyermektől, ő tovább reagál helyettem, tönkretéve intim kapcsolataimat. És én vagyok az egyetlen, aki meghallgatja, kezelni próbálja szomorúságát, haragját. (...) Fontos tisztázni, hogy egyedül nem lehet ilyen sérülést felfedezni. Szükségünk van valakire, aki révén rátalálunk, egy kötelékre, egy megengedő, másik személyre, aki előtt kiönthetjük a szívünket, szabad folyást engedhetünk az érzelmeinknek (...). A felnőttek sokszor azért nem tudnak megegyezni, mert valójában mindkettejükből a sérült gyermek beszél; mindkettő gyerekkora valamely jelenetét éli, anyján és apján kér számon különféle sérelmeket. A másik fél azonban nem képes megadni neki, amit kér, hiszen ő maga is kér valamit.(...)."
   
   
6. "...a párkapcsolat tükör, amelyben önmagam elutasított részeit látom. Mint mondtam, azon van a hangsúly, hogy kibontsam, amit megtagadok, vagy amivel harcban állok, mert tudom, hogy ellenkező esetben ugyanazért fogok kilépni a kapcsolatból, amiért belebocsátkoztam." 
   
   
7. "Ha nem adok neki teret, ő elveszi magának... Azért van ott a párom, hogy megmutassa, milyen vagyok... A találkozás párbeszéd, nem az egyik akarat érvényesítése a másikkal szemben; a párbeszéd annyi, mint meghallgatni a másikat, nem pedig előre feltételezni; az öleléssel teret adunk, nem pedig foglyul ejtünk (...)."

 Üdv, Gabrielle

Képek forrása: Pinterest